1. rész

-          Enikő, én félek!
-          Szerinted én nem, Meli? De ezért gürcöltünk az elmúlt 4 évben. A suli mellett dolgoztunk és táncoltunk! Ugye nem akarsz most, a cél előtt megfutamodni?
-          Nem dehogy! Csak elbizonytalanodtam! Mi lesz, ha elbukunk?
-          Nem fogunk elbukni! Sikerülni fog!
-          Igen, igazad van! Sikerülni fog, sikerülnie kell!

Meli keze az egéren pihent, mutatóujját a bal egérgomb fölött tartotta. Már többször is le akarta nyomni, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Enikő átnyúlt barátnője előtt, kezére tette kezét, egymásra néztek, elmosolyodtak és együtt kattintottak.

-          Kész! Most már nincs visszaút! Két hét múlva indulunk Szöulba! – nézett bátorítóan barátnőjére Enikő.
-          Igen, két hét! – válaszolta Meli egy nagy sóhaj kíséretében.
-          Na, Meli! Kicsit lelkesebben! Minden rendben lesz! Mindent előkészítettünk!
-          Tudom!
-          Hát nem úgy nézel ki! Nem tűnsz túl boldognak!
-          Ne viccelj! Persze, hogy boldog vagyok! Csak tele van a gatyám, ennyi!
-          Ne félj! Ott leszünk egymásnak!
-          De ott ám! – mosolygott Meli barátnőjére.

A két lány kinyomtatta a repülőjegyeket. Négy éve készültek erre a pillanatra. Már óvoda óta a legjobb barátnők! Mindig is elválaszthatatlanok voltak, olyanok, mint a testvérek! Persze az évek során voltak kisebb-nagyobb összezördüléseik, de mindig mindent meg tudtak oldani.

Elsős koruk óta táncoltak, természetesen együtt. Nyolcadikos korukban egy véletlennek köszönhetően belecsöppentek a KPOP világába és onnan nem volt visszaút. Persze az osztálytársaik ferde szemmel néztek rájuk, de ez őket egy cseppet sem érdekelte. Aztán az általános iskola végén eldöntötték, hogy érettségi után Szöulba költöznek és ha törik, ha szakad táncolni fognak! Ennek érdekében a gimnázium első évében elkezdtek angolul és koreaiul tanulni, folytatták a táncot és diákmunkákat vállaltak, hogy pénzt gyűjtsenek. Szépen lassan, jól felépített tervet követve, adagolták be álmukat szüleiknek. Mindenki azt hitte, hogy idővel majd feladják, de kitartottak. Bámulatra méltó volt az eltökéltségük. Három év elteltével már szinte folyékonyan beszéltek angolul és koreaiul, szorgalmasan gyűjtötték a pénzt a szöuli élethez. Rengeteg táncversenyen indultak és szinte mindet meg is nyerték. Aztán elérkezett a gimnázium utolsó éve és a szülők ráébredtek, hogy bizony az ő kicsi lányaik felnőttek és felelősségteljes felnőttek lettek. Büszkék voltak rájuk. Ennek ellenére még mindig nem voltak kibékülve az ötlettel, hogy a lányokat egy idegen országba engedjék.

Aztán az érettségi után a két család összegyűlt, hogy megbeszéljék a dolgot. Próbálták lebeszélni Enikőt és Melit, kérték őket, hogy várjanak még pár évet, járjanak főiskolára, szerezzenek szakmát. Ha utána még mindig akarják, akkor nem állnak az útjukba. De minden hiába volt. A két lány szilárdan kiállt az álma mellett és nekikezdtek szüleik meggyőzésének.

-          Na szóval. Készültünk egy kis előadással, mert tudtuk, hogy meg kell majd titeket győznünk. – kezdett beszélni Enikő – Találtunk egy albérletet viszonylag jó áron. Nem nagy, de kettőnknek elég. Jó környéken van, minden szempontból. Már a tulajdonossal is beszéltünk. Kinéztünk néhány kávézói állást a környéken arra az esetre, ha az első próbálkozásunk nem sikerülne.

-          Igen, így van. – vette át a szót Meli – Összeírtuk, hogy a különböző ügynökségeknél mikor lesznek meghallgatások. Mindent gondosan elterveztünk és kiszámoltunk. Két hét múlva indulnánk, már csak a repülőjegyeket kell megvenni. A maradék pénzünk körülbelül fél évre lesz elég.
-          Na, mit mondtok? Mehetünk? – kérdezték egyszerre.

A szülök szájtátva hallgatták őket végig, és mikor a lányok végeztek, hosszú percekig senki nem tudott megszólalni. Meglepte őket, hogy ennyire komolyan gondolják az egészet. A négy szülő döbbenten nézett egymásra. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy telepatikus úton társalognak és lehet, hogy így is történt, ugyanis szinte egyszerre mosolyodtak el mind a négyen.

-          Nos, lányok. – kezdett bele Meli apukája – Őszintén szólva teljesen le vagyunk döbbenve és egyben le is vagyunk nyűgözve. Tényleg nem hittük volna, hogy ennyire komolyan gondoljátok. De látva az elszántságotokat és azt, hogy tényleg mindenre gondoltatok és felkészültetek, úgy döntöttünk, hogy teljes szívvel támogatunk titeket. Büszkék vagyunk rátok.
-          Igen, ez így van. – vette át a szót Enikő apukája – Sosem okoztatok nekünk csalódást. A tánc, a nyelvtanulás és a munka mellett tisztességesen befejeztétek az iskolát. Elengedünk titeket, egy feltétellel.
-          Ajaj, félek megkérdezni, mi az. – mondta Enikő egy picit csalódottan.
-          A feltételünk, hogy ha három hónapon belül nem sikerül bekerülnötök egyik ügynökséghez sem, akkor haza kell jönnötök.
-          Három hónap? Nem lehetne inkább fél év? – kérdezte Meli.
-          Nem, három hónap és nem több. – válaszolta Meli apukája, mire a másik három szülő egyetértően bólogatni kezdett.
Meli és Enikő egymásra meredt, néhány másodpercig nézték egymást, majd elmosolyodtak és visszafordultak szüleik felé.
-          Rendben. – mondták egyszerre.
-          Remek! Ebben az esetben vegyétek meg a repülőjegyeket, mi álljuk. Abból a pénzből meg, amit a jegyekre szántatok, menjetek és vegyetek néhány új ruhát. – mondta mosolyogva Enikő anyukája.
-          Vegyétek ezt érettségi és egyben búcsúajándéknak. – tette hozzá Meli anyukája.
A két lány először nem is akart hinni a fülének, majd mikor felfogták, ujjongva kezdtek ugrálni és egymás nyakába borultak.
-          Vigyázz Szöul, jövünk! – kiabálták egyszerre.