17. rész

Meli POV

Amikor felébredtem, úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Szerencsére még volt pár órám, mielőtt dolgozni indulok. Adtam magamnak még pár percet, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, úgy ahogy rendbe szedtem magam a fürdőszobában, végül elindultam megkeresni Ji Yong-ot. A konyhában találtam rá, éppen nagyon ügyködött valamin. Annyira édes volt, ahogy koncentrált, fel se tűnt neki, hogy ott vagyok. A kupiból ítélve jó ideje főzőcskézhetett. Az ajtófélfának támaszkodtam és mosolyognom kellett, ahogy ide-oda rohangált a tűzhely és a hűtő között. Végig nekem háttal volt, így nem vett észre. Néztem még egy darabig, majd megunva az álldogálást, jeleztem neki, hogy én is itt vagyok.

-          Szia Ji….

Nőket megszégyenítő sikítás hangja töltötte be a konyhát és ezzel egy időben egy fakanál repült a plafon felé. Ji Yong megpördült, kezét a szívére szorította és ijedt képpel meredt rám.

-          Úristen! – lihegte – A frászt hoztad rám! Azt hittem menten szívrohamot kapok!

-          Ne….ne haragudj! – mondtam és próbáltam visszafojtani a nevetést, de amikor a fakanál a fején koppant, nem bírtam tovább.

-          Hé, ne nevess, ez nem vicces! – mondta durcásan és a fejét dörzsölgette.

-          Ne haragudj! Nem…nem akartalak kinevetni. De az a sikoly…roppant…hmmm…hogy is mondjam….férfiasra sikeredett. – mondtam még mindig nevetve.

-          Ha bárkinek is elárulod, le fogom tagadni.

-          Ne izgulj. A kettőnk titka marad. Na gyere ide, hadd adjak egy gyógypuszit a buksidra.

Oda sétált hozzám és még mindig durcás képpel rám nézett.

-          Na! Ne durcizz! Inkább mutasd, hol fáj.

-          Itt. – mondta és a feje búbjára mutatott.

Két kezembe fogtam az arcát, lehajtottam a fejét, lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit a fájó pontra.

-          Na, már nem is fáj, ugye?

-          Hmmm! Azt hiszem máshova is elkélne még az ilyen gyógypusziból. – mondta kaján vigyorral a képén.

-          Valóban? És hova?

-          Hmmm! Korábban megégettem magam kóstolás közben. – mutatott a szájára.

-          Jaj, te szegény. Ezt azonnal orvosolni kell. – mondtam és az ajkaira tapadtam.

Fájt a szám a tegnapi kalandomnak köszönhetően, de nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Élveztem a pillanatot és azt kívántam, bár megállna most az idő. De hát sajnos a levegőhiány nagy úr, így hosszú percek múlva kénytelenek voltunk elválni egymástól. Homlokomat az övének támasztottam és együtt kapkodtuk a levegőt. Néhány perc múlva már normálisan tudtunk lélegezni. Én leültem az asztalhoz ő pedig folytatta az alkotást.

-          És a fiúk? Szokatlanul nagy a csend.

-          Seung-hyun nem jött haza, a többiek meg elmentek. Közöltem velük, hogy dolguk van és kitessékeltem őket a házból. Elég tanácstalan képet vágtak, amikor rájuk csuktam az ajtót, de majd feltalálják magukat.

-          De hát miért küldted el őket?

-          Hogy kettesben lehessünk.

-          Óóóóóó! Az tényleg szuper lenne, de nekem ma dolgoznom kell.

-          Tévedés. Felhívtam a főnököd és közöltem vele, hogy kisebb baleseted volt, így kiveszel néhány napot.

-          De….

-          Semmi de. Pihenned kell és erről nem nyitok vitát.

-          Jól van, értettem.

-          Én is kivettem néhány napot, szóval…..

-          Szóval mi?

-          Arra gondoltam, elutazhatnánk valahova csak mi ketten. Mit szólsz hozzá? – nézett rám mosolyogva.

Tudtam, hogy mi van a háttérben. Láttam rajta, hogy próbálja leplezni, mennyire ideges. Tisztában voltam vele, hogy el akar menekülni egy kisidőre. De úgy döntöttem nem rontom el a hangulatot azzal, hogy megemlítem a téglás őrültet.

-          Ez jól hangzik. Mikor indulunk? – válaszoltam és én is rámosolyogtam, mire felcsillant a szeme.

-          Ez remek. Felőlem akár rögtön indulhatunk is. – mondta olyan örömmel, mint egy kisfiú, aki megkapta hőn áhított játékát.

-          Jól van, jól van. – mondtam nevetve, majd eszembe jutott valami. – Majdnem elfelejtettem.

-          Mit?

-          Megbeszéltem Yongguk-al, hogy átjön ma és átbeszéljük ezt az egész Enikő – Seung-hyun ügyet. Mi lenne, ha holnap reggel utaznánk?

-          Legyen. Egyébként jobb lenne, ha inkább mi mennénk el Yongguk-hoz. Ha Seung-hyun hazajön és itt találja, megint bunyó lesz a vége.

-          Igazad van. Felhívom, hogy nem sokára átmegyünk. És megpróbálom elérni Enikőt is. Aggódok érte.

-          Ok! Én meg befejezem a kaját.

Enikő POV

Már jó ideje úton voltunk, de egyikünk se szólalt meg. Végül meguntam a nagy csendet.

-          Hova megyünk?

-          Még nem tudom. – mondta és hangjából sütött a feszültség.

-          Seung-hyun!

-          Ne!

-          Mit ne?

-          Ne beszélj!

-          De…..

-          Fogd be a szád, ha nem akarod, hogy felcsavarodjunk egy fára!

Így csendben maradtam és csak bámultam ki az ablakon. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, majd arra eszméltem, hogy áll a kocsi. Körbenéztem, de lövésem se volt, hol lehetünk.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem félve.

-          Ez a szüleim nyaralója, most üres. Itt maradunk néhány napig.

-          De nekem dolgoznom kell.

-          Leszarom! Itt maradunk és kész.

-          Ne csináld! Kérlek!

-          Fogd be! – üvöltött rám! – Kiszállás!

Inkább szót fogadtam és kiszálltam. Bementünk a házba és leesett az állam. A ház gyönyörű volt, kívül-belül. Ha mások lennének a körülmények még akár élvezném is, hogy itt lehetek. De nem élveztem. Haza akartam menni. El akartam mondani Melinek és Yonnguk-nak az igazat. Azt akartam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. De erre nem sok esélyt láttam. Seung-hyun bezárta az ajtót és zsebre dugta a kulcsot.

-          Megpróbálhatsz elszökni, de közel s távol nincs senki. Nem sokára sötét lesz, szóval jól gondold meg. Apropó. Kérem a telefonodat.

-          Minek?

-          A biztonság kedvéért.

Odaadtam neki, ő meg zsebre vágta.

-          A fürdőszobában van az elsősegély doboz. Hozd ide és lásd el a sérüléseimet, amiket a drága Yongguk-od okozott. – mondta, rámutatott az egyik ajtóra, majd ledobta magát a kanapéra.

Szó nélkül indultam a mutatott irányba. Remek. Itt vagyok az isten háta mögött egy őrülttel és esélyem sincs elmenni innen. Féltem és dühös is voltam egyszerre. Nem elég hogy elrabolt még ápolókisasszonyt is játsszak neki. ÁÁÁÁÁÁÁ! Valamit ki kell találnom. Nem akarom itt tölteni az éjszakát….vele. Bementem a fürdőbe és keresni kezdtem az elsősegély dobozt. Kutakodtam és közben agyaltam. Vajon a fertőtlenítőszerrel el lehet kábítani valakit? Talán nem ez a legjobb alkalom a kísérletezésre. És ha altatót kevernék a kajába? Ez jó ötlet…..lenne, ha találtam volna altatót. Semmit nem találtam a fürdőben, ami segíthetett volna rajtam. Csalódottan mentem vissza Seung-hyun-hoz. Leápoltam a sebeit. Időnként fájdalmasan felszisszent, amin jót mosolyogtam magamban. De aztán eszembe jutott Yongguk arca és elszomorodtam. Láttam mennyire összezavarodott, amikor megindultam felé. Láttam, hogy felcsillant a szemében a remény. Istenem! Remélem jól van. Eleredtek a könnyeim.

-          Most meg miért sírsz? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Csak nem aggódsz a kis Yongguk-ért? Ne izgulj! Néhány ütésbe még senki nem halt bele.

-          Végeztem. – mondtam és enyhén megremegett a hangom.

Szótlanul ültem mellette a kanapén, csak bámultam magam elé és csendben sírdogáltam. A következő pillanatban Seung-hyun végignyúlt a kanapén, fejét az ölembe tette, szemeit lehunyta és mosolyogni kezdett. Vajon mi a fenének örül már megint? Jobbnak láttam nem ellenkezni. Tanulmányozni kezdtem az arcát. Mindig azt hittem, hogy ő egy félénk, kedves ember. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen. Vajon a többiek ismerik ezt az oldalát? Vajon mással is megtette már ezt? Vajon hány lánynak tette már tönkre az életét? Mik a tervei velem?

-          Min agyalsz ennyire? – kérdezte hirtelen már-már kedves hangon és a szemembe nézett.

-          Sem….semmin.

-          Tudni akarom mi jár a fejedben. – kérdezte még mindig nyugodt hangon.

Úgy tűnik lenyugodott. Talán itt az alkalom. Talán most tudnék vele értelmesen beszélgetni. Próba cseresznye.

-          Csak elgondolkodtam.

-          És mégis miről?

-          Rólad.

-          És mire jutottál?

-          Semmire. Csak próbálom megérteni, miért teszed ezt. – féltem, hogy bedühödik, de nyugodt maradt.

-          Tényleg szeretnéd tudni? – kérdezte.

-          Igen. Szeretnélek megérteni.

Lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Azt hittem itt a vége a beszélgetésnek, de felállt, odasétált az ablak előtt lévő bárszekrényhez, italt töltött mindkettőnknek, visszajött, odaadta az egyik poharat és leült mellém. Belekortyolt az italába, majd rám nézett.

-          Akkor elmondom.