26. rész

És eljött a nagy nap, a lányok utolsó lehetősége. Ha nem sikerül, akkor bármennyire is nem akarják, kénytelenek itt hagyni új életüket, és visszatérni a régibe. Ji Yong és Yongguk mindent bevetettek a YG és a TS főnőkénél, de egyikük sem kapott tényleges választ. Minden a válogatáson fog eldőlni. Enikő és Meli még sosem volt ilyen ideges. Alig aludtak valamit az éjszaka. Túl sok minden forgott kockán. Próbálták még utoljára meggyőzni a szüleiket hadd maradjanak, de nem jártak sikerrel. Idegességüket csak fokozta, hogy mindketten egyedül állnak majd a színpadon, egyedül kell majd boldogulniuk, nem lesz ott a másik. Mekkora szívás, hogy egy időben van a két meghallgatás. De tudták, hogy életük legjobb alakítását kell nyújtaniuk, hiszen ettől függ most a jövőjük.

Együtt léptek ki a lakásból, együtt mentek le a lépcsőn, együtt léptek ki az épületből. Szorosan megölelték egymást, elsuttogtak egy „Fighting”-ot, majd Enikő az egyik, Meli a másik irányba indult el.

Meli POV

Nem hiszem el, hogy Enikő nem lesz ott velem. Vajon egyedül is képes leszek rá? Úton a YG felé felidéztem magamban az elmúlt éveket, életem legszebb éveit. A rengeteg szebbnél szebb emléket, a közös gyakorlásokat, a sok erőfeszítést és áldozatot. Egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni. Mi lesz, ha egyikünknek sikerül, de a másikunknak haza kell menni? Mihez kezdünk akkor? Ha nekem nem sikerül és neki igen, vajon Enikő hazajön velem, vagy itt marad Yongguk-kal? Ha velem jön, képes lennék azzal a tudattal együtt élni, hogy miattam hagyta ott a szerelmét és az álmát? Ha neki nem sikerül és nekem igen, képes lennék itt hagyni Ji Yong-ot? Aish! Szívás az egész, úgy ahogy van.

Ji Yong hangja rángatott ki az elmélkedésből. Körbe néztem, de nem láttam sehol. Aztán egy igen…..khm….érdekesen öltözött alak vált ki az épület előtti tömegből és megindult felém.  Amikor már majdnem odaért hozzám, levette a napszemüvegét és akkor jöttem rá, hogy Ji Yong az, a feje búbjáig álruhában.

-          Végre itt vagy. Már azt hittem, hogy el se jössz. – ragadta meg a kezem és el kezdett a bejárat felé húzni…….Most meg min nevetsz?

-          Ne haragudj, de nagyon viccesen nézel ki. Mi ez a maskara?

-          Nem akartam feltűnő lenni.

-          Nem-e? Akkor ezt még gyakorolnod kell. Ugyan így tuti senki nem irmert fel, de mindenki téged bámult. Nem tűnt fel?

-          Annyira szörnyen nézek ki?

-          Hát…..annyira azért nem. – de azt hiszem kitörő nevetésem elárulta, hogy hazudok.

-          Na nem baj. – mosolygott ő is – Legalább megnevettettelek.

-          Köszönöm. Erre most nagy szükségem volt.

-          Végig itt leszek. Nem vagy egyedül.

-          Tudom és köszönöm.

Szorosan hozzábújtam, szükségem volt a támogatására. Amíg a soromra vártam, végig egymás mellett ültünk, kézen fogva. Aztán meghallottam a nevem. Mélyen egymás szemébe néztünk. Nem akarom elhagyni. Vele akarok maradni. Sikerülnie kell. Megszorította a kezem, bátorítóan rám mosolygott és én elindultam a színpad felé, egyedül. 

Enikő POV

Néztem, ahogy Meli távolodik. Amikor már nem láttam őt, megfordultam és elindultam a TS felé. Még mindig nem hittem el, hogy nem együtt fogunk a színpadra lépni. Hiszen elsős korunk óta mindent együtt csináltunk. Minden nehézséget, szomorúságot és örömöt megosztottunk egymással. Nem fair, hogy egy ilyen döntő pillanatban nem lehetünk ott egymás mellett. Mi lesz, ha csak egyikünknek sikerül? Mihez kezd a másik? Képes lennék itt hagyni mindent Meli kedvéért? Vajon ő képes lenne rá? Hagynám, hogy hazajöjjön velem? Ő hagyná, hogy vele menjek? Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért nem lehet minden úgy, ahogy mi szeretnénk? Miért nem értenek meg minket a szüleink? Nem hogy örülnének a boldogságunknak. Büszkének kellene lenniük, hiszen eltartjuk magunkat, nem éhezünk. Miért nem adnak nekünk esélyt a boldogságra? Aish! Nem igazság.

Teljesen elmerültem a gondolataimban. Ha nem megyek neki valakinek, akkor simán elsétálok a TS épülete előtt. De szerencsére – bár ezzel a fenekem vitába szállna – beleütköztem valakibe és seggre ültem. Nagy nehezen feltápászkodtam, elnézést kértem és besétáltam az épületbe. Egy ideges Yongguk szaladt oda hozzám.

-          Hát itt vagy. Nem sérültél meg? Láttam, hogy elestél.

-          Semmi bajom, bár kicsit sajog a fenekem.

-          Megsimogassam? – kérdezte kaján vigyorral a képén.

-          Kedves tőled, de talán nem ez a legmegfelelőbb hely a popsim simogatására.

-          Hmmm……sajnos egyet kell értenem veled. Na gyere.

Kézen fogott és bementünk a meghallgatásra. Leültünk és vártuk, hogy szólítsanak. Végig a kezemet szorongatta és próbált megnyugtatni. Lehet, hogy jobban izgult, mint én? Meghallottam a nevemet. Ránéztem. Nem akarok hazamenni. Itt akarok maradni, mellette. Sikerülnie kell. Nagy levegőt vettem, egymásra mosolyogtunk és elindultam a színpad felé, egyedül.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

Enikő POV

Hát ez a nap is elérkezett. Itt vagyunk a reptéren. Életem legnehezebb egy hetén vagyok túl. Még mindig nem hiszem el, ami történt. Miért kellett ennek így történnie? Némán ülünk egymás mellett mind a négyen, várva, hogy felszólítsanak a beszállásra. Senki nem szólalt meg. Már mindent elmondtunk egymásnak. Már mindent megbeszéltünk. Már minden lehetőséget számba vettünk. Nincs más megoldás. Haza kell mennem. Egyedül.

Melinek sikerült, bekerült a YG-hez. A meghallgatás másnapján már fel is hívták és közölték vele a jó hírt. Nagyon örültem a sikerének. Tényleg. Azt hittük, ha neki sikerült, akkor nekem is fog. Olyan boldogok voltunk. De ez a boldogság csak egy napig tartott. Másnap engem is felhívtak. Épp a fiúkkal ünnepeltük Meli sikerét, amikor csörgött a telefonom. Lelkesen szóltam bele, de hamar lehervadt a mosoly az arcomról. Elmondták, hogy nagyon tehetséges vagyok, nagyon szeretnék, ha egy ilyen tehetség gazdagíthatná a TS családját, de ennek ellenére el kell utasítaniuk. Akkor, abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy vége mindennek, nincs tovább. Teljesen lefagytam. A többiek beszéltek hozzám, de szavaik nem jutottak el az agyamig. Yongguk megpróbálta meggyőzni a főnökét még egyszer, de nem járt sikerrel. Végül is nem tudtuk meg, hogy pontosan mi az oka annak, hogy nem kerültem be, de már nem is érdekel. A lényegen nem változtat. Elbuktam. Sírva rohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Egyedül akartam lenni. Végig kellett gondolnom, hogy mihez kezdjek.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam aznap éjjel. Kattogott az agyam. Haragudtam Melire. Neki miért sikerült és nekem miért nem? Ennyivel jobb lenne nálam? Vagy Ji Yong-nak ennyivel több befolyása lenne? Ha abban a pillanatban Meli ott lett volna mellettem és azt mondja nekem, hogy hazajön velem, akkor egyből rávágtam volna, hogy rendben, menjünk együtt haza. De be kellett látnom, hogy nem lehetek önző és nem lehetek mérges rá. Nem az ő hibája, hogy így történt. Nem hagyhatom, hogy miattam szenvedjen. Itt kell maradnia, és meg kell valósítania az álmát, az álmunkat. Nem hagyhatom, hogy az én nyomorúságom tönkre tegye az ő életét is.

De mi lesz Yongguk-kal? Hogy fogok nélküle élni? Mi lesz velünk? Működhet köztünk a távkapcsolat? Ki fogja bírni a szerelmünk a távolságot? Van egyáltalán értelme folytatni? Visszatérhetek-e valaha Koreába? Van jövője a kapcsolatunknak?

Amikor már nem bírtam tovább ezeket a kínzó gondolatokat, felhívtam a szüleimet és elmondtam nekik, mi történt. Próbáltam őket még egyszer meggyőzni, hadd maradjak, de hajthatatlanok voltak. Sírtam és könyörögtem, de nem használt. Közölték, hogy 1 hét múlva haza kell mennem.

Tudtam, hogy a következő néhány nap maga lesz a pokol. Tudtam, hogy mindannyian szenvedni fogunk. De mégis mit tehettem volna? Le kellett zárnom a dolgokat. Mindent el kell rendeznem mielőtt elmegyek. Meli itt marad és boldog lesz Ji Yong mellett. Muszáj, hogy boldog legyen.

Yongguk itt marad, nélkülem, de nem lesz egyedül. Itt lesznek neki a B.A.P-os fiúk, a Big Bang, Meli és a rajongói. Ő nem lesz egyedül. Túl fogja élni. Egy idő után majd elfelejt és éli tovább az életét, nélkülem.

Én haza megyek. Egyedül. De az idő majd segít. Továbbtanulok vagy keresek valami munkát, elfoglalom magam, és idővel csak egy szép emlék lesz ez a három hónap.

Igen, így kell lennie. Az idő mindent meg fog oldani. Muszáj, hogy így legyen.

Ahogy eszembe jutott az a kínzó éjszaka, megborzongtam. Ránéztem a mellettem gubbasztó Yonggukra és összeszorult a szívem. Ésszerűen döntöttem, még akkor is, ha ezzel mindkettőnk szívét összetörtem. Ennek így kell lennie. Csak így tudunk tovább lépni. Ugye, igazam van? Ugye?