2013. december 26., csütörtök

28. rész

Ji Yong POV

Életem legjobb koncertje volt a tegnapi. Megtettem a nagy bejelentést. Az utolsó szám után vettem egy nagy levegőt és világgá kürtöltem, hogy szerelmes vagyok és boldog, majd behívtam a színpadra Melit és bemutattam őt a rajongóknak. Úgy tűnt a fanok jól fogadták a hírt, tapsoltak, éljeneztek. Fel voltunk rá készülve, hogy esetleg kifütyülik, de szerencsére nem ez történt. Este boldogan bújtunk az ágyba, örültünk, hogy nem kell többet titkolóznunk. Reggel, amikor felébredtem, Meli még aludt, békésen szuszogott mellettem. Csendben kimásztam az ágyból és kimentem a konyhába. Megcsináltam a reggelit, aztán felébresztettem a fiúkat, majd Melit is. Jókedvűen megreggeliztünk, aztán a fiúkkal elindultam a fotózásra. Meli mosolyogva integetett nekünk az ajtóból. A fotózás gond nélkül lezajlott és épp úton voltunk a YG felé, amikor megcsörrent a telefonom. YG Papa aggodalmas hangon közölte, hogy Melit elgázolták és kórházba vitték. Annyira megrémültem, hogy képtelen voltam megszólalni. Hallottam, hogy YG Papa beszél, de nem fogtam fel a szavait. Mint később kiderült Taeyang látta rajtam, hogy valami baj van, ezért kivette a telefont a kezemből. Percek múlva sem tértem még magamhoz. Meli megsérült. Az nem lehet, hiszen néhány órája még boldogan mosolygott és integetett. Nem veszíthetem el. Teljesen lefagytam. Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Hallottam, hogy valaki a nevemet mondogatja, először halkan majd egyre hangosabban. Lassan oldalra fordítottam a fejem és Taeyang aggódó arcával találtam szembe magam.
-          Ji Yong! Hallod, amit mondok? – kérdezte.
-          I-igen.
-          Itt vagyunk a kórháznál. Meli a műtőben van. Nincs életveszélyben és szerencsére csak a lába tört és lett néhány zúzódása.
-          ….
-          Felfogtad, amit mondtam? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne.
-          Életben van? – kérdeztem.
-          Igen.
-          Hál’ istennek! – sóhajtottam fel és rögtön könnyebben tudtam lélegezni. Lehunytam a szemem és hálát adtam az égnek. Aztán eljutott az agyamig, amit Taeyang mondott. – Eltört a lába? – kaptam a fejem barátom felé.
-          Igen. Most műtik.
-          Az nem lehet. Mi lesz így a tánccal? Mi lesz, ha nem tud többé táncolni? Akkor haza kell mennie és…
-          Ji Yong! Nyugodj meg! Ne szaladj ennyire előre. Várjuk meg mit mondanak az orvosok. A többivel ráérsz utána foglalkozni. – nyugtatgatott.
-          Igen, igazad van. – vettem egy nagy levegőt. – Menjünk!
Berohantunk a kórházba, majd egy nővérke bevezetett minket egy szobába és közölte, hogy itt várjunk, a műtét után idejön majd az orvos és tájékoztat minket. Ahogy telt az idő egyre csak az járt a fejemben, hogy el fogom őt veszíteni. Ha nem fog tudni többé táncolni, akkor haza kell mennie és én is egyedül maradok, mint Yongguk. Nem akarom, hogy elhagyjon, képtelen lennék nélküle élni. Fejemet a kezeimbe temettem és próbáltam kiűzni agyamból ezeket a gondolatokat. Kb. fél óra múlva nyílt az ajtó. Rögtön odakaptam a fejem, de csalódottan láttam, hogy csak YG Papa az, egy rendőr kíséretében.
-          Tudtok már valamit? – kérdezte YG Papa és látszott rajta, hogy őszintén aggódik.
-          Még semmit. – válaszolt Seungri.
-          Még mindig műtik. – tette hozzá Daesung.
-          Értem. – ült le mellém YG Papa a rendőr társaságában. – Ji Yong. A biztos úr szeretne feltenni neked néhány kérdést.
-          Nekem? Miért? – néztem rá döbbenten.
-          A szemtanúk szerint szándékos gázolás történt. – közölte a rendőr.
-          Hogy mi? – kérdeztem.
-          A gázolás a YG épületénél lévő kereszteződésben történt. A szemtanúk elmondása szerint egy motoros várakozott a közeli kávézó előtt és elég idegesnek tűnt. Többször is felhívott valakit és hallották, hogy csak annyit kérdez mindig, hogy „Mikor?”. Aztán pár perccel a baleset előtt a „Mikor?”-t követte egy „Biztos?” is. Ezután beindította a motort és elhajtott. Pár perc múlva az áldozat….
-          Kérem ne hívja így! Úgy hangzik, mintha meghalt volna. – kértem a rendőrt.
-          Rendben. Szóval pár perccel később az Agasshi lelépett a járdáról, majd hirtelen feltűnt a motoros, elgázolta és anélkül, hogy megállt volna elhajtott a helyszínről.
-          Úristen! – kiáltottam fel. – De hát ki akarná őt bántani?
-          Én is épp ezt akartam kérdezni. – mondta a rendőr.
-          Én…én nem tudom. Tényleg nem tudom… - dadogtam.
-          Nem lehet, hogy az az őrült saseang volt az, aki egy vagy két hónapja megtámadta meg betörte az ablakot a téglával? – kérdezte Seungri.
-          Tuti, hogy az a liba volt. – mondta Taeyang.
-          Jelentették a támadást a rendőrségen? – akarta tudni a rendőr.
-          Nem. – válaszoltam. – Nem lett volna értelme. Nem volt szemtanú, és mivel a támadó a feje búbjáig be volt öltözve, Meli még személyleírást sem tudott volna adni róla. Csak annyit tudott mondani, hogy nő volt.
-          De a szemtanúk szerint a motoros férfi volt. – mondta a rendőr.
-          Lehet, hogy az a liba felbérelt valakit, vagy egyszerűen megkérte az egyik őrült haverját. – találgatott Daesung.
-          Ez elképzelhető. Jó lenne, ha meg tudnák mondani, hogy hol és mikor történt pontosan a támadás és a rongálás, hátha találunk szemtanút vagy lehet, hogy a közelben voltak biztonsági kamerák és felvettek valamit. – mondta a rendőr, mire mindenki rám nézett.
-          Én nem emlékszem, mikor történt. Én… most képtelen vagyok gondolkodni. – mondtam.
-          Fel kéne hívnunk Enikőt, ő biztos emlékszik rá. És egyébként is szólnunk kell neki a történtekről. – mondta Taeyang.
-          Ne! – kiáltottam. – Még ne hívjuk fel. Várjuk meg mit mond az orvos, aztán majd telefonálunk. Van így is elég baja szegénynek.
-          Igazad van. – mondta Taeyang.
-          Biztos úr? – fordultam a rendőr felé. Mielőtt folytathattam volna, a rendőr megértően bólintott.
-          Rendben van. Itt a névjegykártyám. Kérem amint kiderült valami, hívjanak fel. – nyújtotta át nekem a kártyát, majd meghajolt és kiment a szobából.
Magamba roskadva ültem a széken. Szóval az én hibám. Miattam történt. Ha nem találkozott volna velem, akkor mindez nem történik meg. Én tehetek mindenről.

Enikő POV

Eljött a hétfő. A hátam közepére sem kívántam ezt a munkát, de nem volt beleszólásom. Szótlanul ültem apa mellett a kocsiban, miközben a forgatás helyszínére tartottunk. Miért kell az apámnak pont a filmszakmában dolgoznia? Miért nem lehet valami kis üzlete vagy cége? Akkor ülhetnék egy irodában, belemerülnék a papírmunkába vagy bármibe. De nem. Nekem egy forgatáson kell rohangálnom majd jobbra-balra, koreaiul kell beszélnem, koreai emberekkel kell találkoznom, hogy esélyem se legyen elfelejteni, mit kellett otthagynom. Remek. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb? A válaszra nem kellett sokat várnom.
Megérkeztünk a forgatásra, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk megkeresni azt, aki majd megmondja, mit kell tennem. Lehajtott fejjel kullogtam apám mögött. Pár perc múlva beléptünk egy nagy sátorba, ami dugig volt emberekkel. Hosszú asztaloknál ültek és épp reggeliztek. Ennyi álmos és unott fejet egyszerre még sosem láttam. Egy fickó szaladt hozzánk és széles mosollyal az arcán köszöntötte apámat angolul.
-          Enikő! – szólalt meg apám. – Ő itt Kim Yun-ho. Ő lesz a főnököd, tőle kapod majd az utasításokat.
Udvariasan bemutatkoztam és meghajoltam. Apám és a fickó váltottak néhány szót, majd apa megveregette a vállamat és kisétált a sátorból.
-          Gyere! Bemutatlak a többieknek. – mosolygott rám a fickó és elindult a zombisereg felé.
A sátor másik végébe sétáltunk majd szembefordultunk az asztalokkal.
-          Emberek! – kiáltotta el magát, mire minden fej felénk fordult. – Szeretném bemutatni stábunk legújabb tagját. Amolyan mindenes lesz nálunk. Bármivel fordulhattok hozzá. Folyékonyan beszél koreaiul és angolul is. Legyetek kedvesek hozzá.
A főnököm biztatóan rám nézett, mire én vettem egy nagy levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra.
-          A nevem Kovács Enikő. Őrülök, hogy itt dolgozhatok! – mondtam hangosan és meghajoltam.

A sok unott fej néhány másodpercig nézett engem, majd figyelmüket újra a reggelijüknek szentelték. Kísérteties volt a csend, amit hirtelen hangos köhögés tört meg, mintha valaki félrenyelt volna. A hang irányába fordítottam a fejem és némi keresgélés után megtaláltam a forrást, de nem akartam hinni a szememnek. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése