Ji Yong POV
Életem legjobb koncertje volt a tegnapi. Megtettem a nagy
bejelentést. Az utolsó szám után vettem egy nagy levegőt és világgá kürtöltem,
hogy szerelmes vagyok és boldog, majd behívtam a színpadra Melit és bemutattam
őt a rajongóknak. Úgy tűnt a fanok jól fogadták a hírt, tapsoltak, éljeneztek.
Fel voltunk rá készülve, hogy esetleg kifütyülik, de szerencsére nem ez
történt. Este boldogan bújtunk az ágyba, örültünk, hogy nem kell többet
titkolóznunk. Reggel, amikor felébredtem, Meli még aludt, békésen szuszogott
mellettem. Csendben kimásztam az ágyból és kimentem a konyhába. Megcsináltam a
reggelit, aztán felébresztettem a fiúkat, majd Melit is. Jókedvűen
megreggeliztünk, aztán a fiúkkal elindultam a fotózásra. Meli mosolyogva
integetett nekünk az ajtóból. A fotózás gond nélkül lezajlott és épp úton
voltunk a YG felé, amikor megcsörrent a telefonom. YG Papa aggodalmas hangon
közölte, hogy Melit elgázolták és kórházba vitték. Annyira megrémültem, hogy
képtelen voltam megszólalni. Hallottam, hogy YG Papa beszél, de nem fogtam fel
a szavait. Mint később kiderült Taeyang látta rajtam, hogy valami baj van, ezért
kivette a telefont a kezemből. Percek múlva sem tértem még magamhoz. Meli
megsérült. Az nem lehet, hiszen néhány órája még boldogan mosolygott és
integetett. Nem veszíthetem el. Teljesen lefagytam. Fogalmam sincs mennyi idő
telt el. Hallottam, hogy valaki a nevemet mondogatja, először halkan majd egyre
hangosabban. Lassan oldalra fordítottam a fejem és Taeyang aggódó arcával
találtam szembe magam.
-
Ji Yong! Hallod, amit mondok? – kérdezte.
-
I-igen.
-
Itt vagyunk a kórháznál. Meli a műtőben van.
Nincs életveszélyben és szerencsére csak a lába tört és lett néhány zúzódása.
-
….
-
Felfogtad, amit mondtam? – kérdezte olyan
hangsúllyal, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne.
-
Életben van? – kérdeztem.
-
Igen.
-
Hál’ istennek! – sóhajtottam fel és rögtön
könnyebben tudtam lélegezni. Lehunytam a szemem és hálát adtam az égnek. Aztán
eljutott az agyamig, amit Taeyang mondott. – Eltört a lába? – kaptam a fejem
barátom felé.
-
Igen. Most műtik.
-
Az nem lehet. Mi lesz így a tánccal? Mi lesz, ha
nem tud többé táncolni? Akkor haza kell mennie és…
-
Ji Yong! Nyugodj meg! Ne szaladj ennyire előre.
Várjuk meg mit mondanak az orvosok. A többivel ráérsz utána foglalkozni. –
nyugtatgatott.
-
Igen, igazad van. – vettem egy nagy levegőt. –
Menjünk!
Berohantunk a kórházba, majd egy nővérke bevezetett minket
egy szobába és közölte, hogy itt várjunk, a műtét után idejön majd az orvos és
tájékoztat minket. Ahogy telt az idő egyre csak az járt a fejemben, hogy el
fogom őt veszíteni. Ha nem fog tudni többé táncolni, akkor haza kell mennie és
én is egyedül maradok, mint Yongguk. Nem akarom, hogy elhagyjon, képtelen
lennék nélküle élni. Fejemet a kezeimbe temettem és próbáltam kiűzni agyamból
ezeket a gondolatokat. Kb. fél óra múlva nyílt az ajtó. Rögtön odakaptam a
fejem, de csalódottan láttam, hogy csak YG Papa az, egy rendőr kíséretében.
-
Tudtok már valamit? – kérdezte YG Papa és
látszott rajta, hogy őszintén aggódik.
-
Még semmit. – válaszolt Seungri.
-
Még mindig műtik. – tette hozzá Daesung.
-
Értem. – ült le mellém YG Papa a rendőr
társaságában. – Ji Yong. A biztos úr szeretne feltenni neked néhány kérdést.
-
Nekem? Miért? – néztem rá döbbenten.
-
A szemtanúk szerint szándékos gázolás történt. –
közölte a rendőr.
-
Hogy mi? – kérdeztem.
-
A gázolás a YG épületénél lévő kereszteződésben
történt. A szemtanúk elmondása szerint egy motoros várakozott a közeli kávézó
előtt és elég idegesnek tűnt. Többször is felhívott valakit és hallották, hogy
csak annyit kérdez mindig, hogy „Mikor?”. Aztán pár perccel a baleset előtt a
„Mikor?”-t követte egy „Biztos?” is. Ezután beindította a motort és elhajtott.
Pár perc múlva az áldozat….
-
Kérem ne hívja így! Úgy hangzik, mintha meghalt
volna. – kértem a rendőrt.
-
Rendben. Szóval pár perccel később az Agasshi
lelépett a járdáról, majd hirtelen feltűnt a motoros, elgázolta és anélkül,
hogy megállt volna elhajtott a helyszínről.
-
Úristen! – kiáltottam fel. – De hát ki akarná őt
bántani?
-
Én is épp ezt akartam kérdezni. – mondta a
rendőr.
-
Én…én nem tudom. Tényleg nem tudom… - dadogtam.
-
Nem lehet, hogy az az őrült saseang volt az, aki
egy vagy két hónapja megtámadta meg betörte az ablakot a téglával? – kérdezte
Seungri.
-
Tuti, hogy az a liba volt. – mondta Taeyang.
-
Jelentették a támadást a rendőrségen? – akarta
tudni a rendőr.
-
Nem. – válaszoltam. – Nem lett volna értelme.
Nem volt szemtanú, és mivel a támadó a feje búbjáig be volt öltözve, Meli még
személyleírást sem tudott volna adni róla. Csak annyit tudott mondani, hogy nő
volt.
-
De a szemtanúk szerint a motoros férfi volt. –
mondta a rendőr.
-
Lehet, hogy az a liba felbérelt valakit, vagy
egyszerűen megkérte az egyik őrült haverját. – találgatott Daesung.
-
Ez elképzelhető. Jó lenne, ha meg tudnák
mondani, hogy hol és mikor történt pontosan a támadás és a rongálás, hátha
találunk szemtanút vagy lehet, hogy a közelben voltak biztonsági kamerák és
felvettek valamit. – mondta a rendőr, mire mindenki rám nézett.
-
Én nem emlékszem, mikor történt. Én… most
képtelen vagyok gondolkodni. – mondtam.
-
Fel kéne hívnunk Enikőt, ő biztos emlékszik rá.
És egyébként is szólnunk kell neki a történtekről. – mondta Taeyang.
-
Ne! – kiáltottam. – Még ne hívjuk fel. Várjuk
meg mit mond az orvos, aztán majd telefonálunk. Van így is elég baja
szegénynek.
-
Igazad van. – mondta Taeyang.
-
Biztos úr? – fordultam a rendőr felé. Mielőtt
folytathattam volna, a rendőr megértően bólintott.
-
Rendben van. Itt a névjegykártyám. Kérem amint
kiderült valami, hívjanak fel. – nyújtotta át nekem a kártyát, majd meghajolt
és kiment a szobából.
Magamba roskadva ültem a széken. Szóval az én hibám. Miattam
történt. Ha nem találkozott volna velem, akkor mindez nem történik meg. Én
tehetek mindenről.
Enikő POV
Eljött a hétfő. A hátam közepére sem kívántam ezt a munkát,
de nem volt beleszólásom. Szótlanul ültem apa mellett a kocsiban, miközben a
forgatás helyszínére tartottunk. Miért kell az apámnak pont a filmszakmában
dolgoznia? Miért nem lehet valami kis üzlete vagy cége? Akkor ülhetnék egy
irodában, belemerülnék a papírmunkába vagy bármibe. De nem. Nekem egy
forgatáson kell rohangálnom majd jobbra-balra, koreaiul kell beszélnem, koreai
emberekkel kell találkoznom, hogy esélyem se legyen elfelejteni, mit kellett
otthagynom. Remek. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb? A válaszra nem
kellett sokat várnom.
Megérkeztünk a forgatásra, kiszálltunk a kocsiból és
elindultunk megkeresni azt, aki majd megmondja, mit kell tennem. Lehajtott
fejjel kullogtam apám mögött. Pár perc múlva beléptünk egy nagy sátorba, ami
dugig volt emberekkel. Hosszú asztaloknál ültek és épp reggeliztek. Ennyi álmos
és unott fejet egyszerre még sosem láttam. Egy fickó szaladt hozzánk és széles
mosollyal az arcán köszöntötte apámat angolul.
-
Enikő! – szólalt meg apám. – Ő itt Kim Yun-ho. Ő
lesz a főnököd, tőle kapod majd az utasításokat.
Udvariasan bemutatkoztam és meghajoltam. Apám és a fickó
váltottak néhány szót, majd apa megveregette a vállamat és kisétált a sátorból.
-
Gyere! Bemutatlak a többieknek. – mosolygott rám
a fickó és elindult a zombisereg felé.
A sátor másik végébe sétáltunk majd szembefordultunk az
asztalokkal.
-
Emberek! – kiáltotta el magát, mire minden fej
felénk fordult. – Szeretném bemutatni stábunk legújabb tagját. Amolyan mindenes
lesz nálunk. Bármivel fordulhattok hozzá. Folyékonyan beszél koreaiul és
angolul is. Legyetek kedvesek hozzá.
A főnököm biztatóan rám nézett, mire én vettem egy nagy
levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra.
-
A nevem Kovács Enikő. Őrülök, hogy itt
dolgozhatok! – mondtam hangosan és meghajoltam.
A sok unott fej néhány másodpercig nézett engem, majd
figyelmüket újra a reggelijüknek szentelték. Kísérteties volt a csend, amit
hirtelen hangos köhögés tört meg, mintha valaki félrenyelt volna. A hang
irányába fordítottam a fejem és némi keresgélés után megtaláltam a forrást, de
nem akartam hinni a szememnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése